RADIESZTÉZIAI DIAGNOSZTIKA

A radiesztéziai diagnosztika segítségével megállapíthatja a vizsgált személy általános egészségi állapotát, valamint az egyes belső szervek esetleges rendellenességeit.

Nagyon fontos, hogy ez a módszer nem helyettesítheti az orvosi vizsgálatot! Talán még fontosabb, hogy a radiesztézának

nincs joga közölni a páciensével az általa felállított diagnózist! Viszont kötelessége indokolt esetben

orvoshoz küldeni a „beteget”.

A radiesztézia segítségével felfedezheti azokat a szervi elváltozásokat is, amelyeket az

orvostudomány még műszerrel sem tud mérni, illetve megállapítani. A beteget megóvhatja a

felesleges kivizsgálásoktól, fáradtságtól és költségektől, ily módon a terápia is előbb kezdődhet, és

ez által lerövidülhet a kórházi tartózkodás ideje.

Minden radiesztézának saját diagnosztikai módszere van. Van aki a tenyéren illetve a talpon

található idegvégződéseken végzi vizsgálatát, van aki anatómiai térképet használ és van aki kezével

vizsgálja meg a kérdéses testrészt. Ez utóbbi a legelterjedtebb, és azonnal meg is kell jegyezni, hogy

a vizsgálat során mindenféleképpen kerülni szükséges a „beteg” fizikai érintését. Ilyenkor ugyanis

nagy a veszélye a szándéktalan bioenergia vételnek, illetve adásnak. Ezért célszerű többméternyi

távolság tartása vizsgálat közben. A vizsgálatot célszerű kiterjeszteni az étrendre is, megállapítva a

„beteg” számára nem kívánatos ételek sorát.

36

A LENGYEL-PÁLCA ÉS ANNAK HASZNÁLATI LEHETŐSÉGEI

Talán nem érdemtelen - az inga után - a radiesztéza másik eszközéről, a pálcáról is pár szót

ejtenünk. A leírás feltételezi, hogy az olvasó már áttanulmányozta az ingáról, a káros és a hasznos

sugárzásokról leírtakat, valamint az is megállapításra került, hogy az olvasó rendelkezik-e legalább

alapvető radiesztéziai képességgel.

Mivel a radiesztéták a pálcák különféle változatait használják, így azonnal adódik a kérdés: miért

pont az ún. lengyel-pálcát választottuk ki e cikk témájaként? Véleményünk és tapasztalataink

szerint ez az a pálcafajta, melynek hiteles használatát talán a legkönnyebb elsajátítani, emellett

nagyságrendekkel gyorsabban juthatunk általa pontos eredményhez, mint bármely más pálca vagy

inga használata során, és gyakorlatilag majdnem minden radiesztéziai mérés elvégezhető általa.

Azaz adott esetben inga helyett is használhatjuk. Továbbá nem mellékes az sem, hogy mérésünk

eredményét a megrendelő is azonnal képes értékelni. Viszont hátránya is van: két teljesen különálló

pálcára lesz szükségünk, ugyanis az ún. lengyel pálcát valójában egy pálca-pár képviseli.

Mint ahogyan az inga esetében is, itt is szükséges megemlítenünk, hogy végeredményben bármelyik

eszközt is használjuk (pálca, inga), minden esetben a radiesztéza a vevő, az érzékelő. A pálca vagy

az inga csupán a jelző (a mutató) szerepét tölti be. Tehát minden esetben a radiesztéza radiológiai

érzékenysége határozza meg a „produktumot”. Így a pálcával való konkrét mérések előtt is

mindenkinek célszerű meggyőződnie (ha az inga esetében már megtette, akkor most természetesen

szükségtelen) saját radiológiai érzékenységéről. Ezen érzékenységét célszerűen az ingánál leírtak

szerint végezheti el, azaz készít egy ideiglenes ingát, pl. a gyűrűjéből és...

A LENGYEL-PÁLCA SAJÁT KEZŰ ELKÉSZÍTÉSE

Természetesen vannak olyanok is, kik nem szeretnek bajlódni a pálcakészítés fortélyaival. Ők a

különböző ezoterikus, esetleg webáruházakban készen, azonnal használható módon meg is

vásárolhatják.

A lengyel-pálca anyaga fém. Lehet acél (vas), bronz, esetleg sárgaréz. Pl. a vörösréz és az

alumínium lágysága miatt alkalmatlan e célra. Egy pálca-pár elkészítéséhez 2x40 (összesen 80) cm

hosszúságú, 2,5mm átmérőjű hengeres (kör keresztmetszetű) anyagra van szükség. A leírt anyagot

célszerűen egy olyan vasáru-boltban vásárolhatjuk meg, ahol láng-hegesztéshez használatos

pálcákat is árusítanak. Egyetlen hegesztő-pálcára van szükség egy pálca-pár elkészítéséhez, ugyanis

a hegesztő-pálcákat pontosan egyméteres rudakban árusítják, nekünk pedig csupán 80 cm-re lesz

szükségünk. Kérjük meg az eladót, hogy vágjon le nekünk belőle két pontosan 40 cm-es darabot.

Mivel mindössze egy csípőfogóra van szükség a daraboláshoz, egy vasáru-boltban ez nem okozhat

problémát. Az így kapott pálcák végeit csiszolóvászon vagy kisméretű reszelő használatával

csiszoljuk (reszeljük) kerekre, azaz tüntessük el a darabolás okozta élesedéseket, hogy a későbbiek

folyamán ne okozhassanak sérülést.

A következő lépés annak a kimérése, hogy a pálcák pozitív, vagy esetleg negatív vége kerüljön-e a

kezünkbe. A mérést célszerűen ingával (lehet ez egy ideiglenes, gyűrűből készült inga is) mérhetjük

ki, határozhatjuk meg.

A pálcák polaritását úgy mérhetjük ki a legegyszerűbben, hogy a nyugalomban lévő ingánkat (lehet

ez egy ideiglenes, gyűrűből készült inga is) közelítsük a semleges (pl. fából készült asztallap)

felületen elhelyezett pálcánk egyik végéhez. Kis idő elteltével ingánk vagy az óramutató járásával

megegyező, vagy az ellentétes irányban kezd köröző mozgást végezni. Az óramutató járásával

megegyező irányú köröző mozgás a pozitív, még az ellentétes irányú a negatív polaritású véget

jelzi. Ha szeretünk kísérletezni, akkor próbáljuk meg a mérést a pálca közepén is! Itt az ingának

teljes nyugalomban kell maradnia, mivel ez a pálca semleges pontja. Érdekes kísérlet lehet, pl. az is,

ha a mérést a pálca egyik végén kezdjük el, és ha már szabályosan köröz felette az inga, az ingát

lassan mozgatva közelítjük meg a pálca másik végét. Ebben az esetben, ahogyan közelítünk a pálca

37

közepe felé, úgy kezd egyre jobban nyugalomba kerülni az inga, majd a pálca közepét elhagyva az

inga ismét körözésbe kezd, de immár az előzővel ellentétes irányban.

Miután mindkét pálcát bemértük, a megfelelő végeiken (amilyen polaritásra szükségünk van)

mérjünk be mindkét pálcán 10-10 cm-t, majd a 10 cm-es jelölésnél hajlítsuk meg őket

derékszögben. Így alakítjuk ki a pálcák méretezésénél szükséges 1:3 arányt. A tulajdonképpeni

mérőpálcák már el is készültek, akár mérhetnénk is velük.

De a pontos és hiteles mérések érdekében célszerű számukra ún. semlegesítő fogantyút felhelyezni.

Ezeket a legegyszerűbben két kimerült filctollból készíthetjük el. Húzzuk ki a filctollból a

feleslegessé vált rostanyagot az írófejjel együtt, és a pálcák 10 cm-es végeit dugjuk az így kapott

hüvelyekbe. Mint tapasztalhatjuk könnyedén mozognak benne, tehát érzékeny, és ujjainkkal sem

befolyásolható pálcákat nyertünk.

A LENGYEL-PÁLCÁVAL MEGTETT ELSŐ LÉPÉSEK

Talán először a pálcákkal való biztos közlekedést szükséges elsajátítanunk. Fogjuk marokra

pálcáinkat fogantyúiknál fogva, és emeljük vállszélességben kb. a köldökünk magasságáig úgy,

hogy azok vége előre, de a vízszintestől kissé lefelé mutassanak, majd lassan induljunk el. Ha menet

közben rakoncátlankodnának pálcáink, akkor csuklóból billentsük kezünket kissé előre. Így átkerül

a súlypont a pálcák végére, és nyugalomba kerülnek. Majd, ha már visszanyerték egyensúlyukat,

ismét megemelhetjük kissé őket. Minél jobban közelítünk a vízszinteshez pálcáinkkal, annál

érzékenyebbé válnak. Közlekedés közben igyekezzünk megtartani az alaphelyzetet, ami a

vállszélességben és köldökmagasságban megtartott vízszintes, és egyúttal párhuzamos pálcákat

jelenti. Ha úgy találjuk, hogy a közlekedés már kielégítően megy, akkor áttérhetünk a gyakorlati

mérésekre.

Ne feledjük el, hogy a lengyel-pálcával való mérések esetében az antenna minden esetben (mivel

mindkét kezünk foglalt) a saját testünk. Vagy rajta állunk a mérendő helyen, vagy testünkkel

közelítünk hozzá, de minden esetben mi vagyunk az antenna. Méréseink elkezdése előtt - itt is akár

csak az ingánál - célszerű „megbeszélnünk” az „igen” és a „nem” válaszok értelmezését.

Hallgatólagosan a párhuzamostól befelé (a pálcák kereszteződnek) való eltérés az „igen” (talált)

választ, még a párhuzamostól kifelé való eltérés a „nem” (esetleg valamikor itt volt) választ jelenti.

Tehát célszerű nekünk is ezek szerint kialakítanunk értelmezésünket. Nagyon lényeges, hogy a

pálcákkal csak mozgás közben végezhetünk méréseket, tehát a pálcával álltó helyzetben mérni nem

lehet!

Első alkalommal sugárzásának intenzitása, valamint nyomvonalának aránylag könnyű

lekövethetősége miatt, egy belső téri vízér felkutatása és bemérése legyen a feladatunk. Célszerű

egy sarokból kiindulva a helyiség valamelyik falával párhuzamosan haladnunk. Tehát vegyük fel az

alaphelyzetet, majd „beszéljük” meg pálcáinkkal, hogy most kizárólag csak vízeret keresünk és

talpunk lesz az antenna. Lassan, apró léptekkel, pálcáinkat figyelve induljunk el az eltervezett

útvonalon. 3-4 apró lépés megtétele után pálcáinkat figyelve hátráljunk vissza kiindulási helyünkre,

és induljunk el ismét. Erre a műveletre azért van szükség, mivel a pálcákkal álló helyzetben nem

lehet mérni, és így az is elképzelhető, hogy pont vízér fölött tartózkodva indultunk el, az észlelési

idő rövidsége miatt nem érzékelve annak sugárzását. Valamint szükséges egy bizonyos ráérzési idő

is a kontaktus felvételéig. Tapasztalataink szerint nagyon is szükség van erre a sokak által

feleslegesnek tartott „üresjáratra”.

Ha egy vízér sugárzási zónája közelébe érünk, pálcáink elhagyva az eddigi párhuzamos helyzetüket,

végeikkel közelíteni kezdenek egymáshoz, majd ahogyan tovább haladunk, a vízér erősödő

sugárzásának hatására kereszteződnek, illetve nagyon erős sugárzás esetén azon túl is csapódhatnak.

Ahogyan távolodunk a vízér folyásának középpontjától (a legerősebb sugárzástól), pálcáink híven

követik a sugárzás intenzitásának mértékét (közelítik a párhuzamos állapotot), majd ahogyan

kilépünk hatóköréből, ismét felveszik eredeti párhuzamos helyzetüket.

38

GYAKORLATI TANÁCSOK A LENGYEL-PÁLCA HASZNÁLATÁHOZ

Előfordulhat olyan eset, amikor mérésünk közben nem keresztezzük a vízér nyomvonalát, hanem

éppen azon belül, azzal azonos irányban haladunk folyamatosan. Ezt azonnal fel lehet ismerni,

mivel pálcáink folyamatosan erős sugárzást jeleznek több méteren keresztül. Ilyenkor célszerű az

eddigi haladási irányunkra merőlegesen elindulni. Pár lépés után tapasztalhatjuk, hogy előzőleg

valóban a vízér medrében, annak partjaival párhuzamosan haladtunk.

Előfordulhat olyan eset, hogy mérésünk során azt tapasztaljuk, hogy az általunk kimért vízér

nyomvonala váratlanul kiszélesedik, a vízér maga pedig egyszer csak véget ér. Mivel tudjuk, hogy

ez nem lehetséges, valószínűleg csak arról lehet szó, hogy a vízér közel 180 fokban eltér

(visszafordul) eredeti irányától és mi pont ezt a visszaforduló (dupla) ágat mértük.

A Hartmann és a Curry hálók bemérésénél két módszert is használhatunk. Az egyszerűbb és a

gyorsabb megoldás az, ha csak a csomópontokat mérjük ki. A csomópontok helyének ismeretében

már akár gondolatban, akár krétával, akár papírcsíkkal vagy akár fonállal is összeköthetjük azokat,

ha látni is szeretnénk a hálók szerkezetét. De választhatjuk a teljes háló kimérését is tudva, hogy így

lassabban érünk célba. Bármelyik verziót is alkalmazzuk, a hálók bemérése során sokat segíthet egy

iránytű használata.

Nem árt tudnunk, hogy a különféle (az emberi szervezetre) hasznos sugárzások (pozitív,

harmonizáló, gyógyító, fájdalomcsillapító, stb.) felületei szabálytalan folt alakúak (kivéve a

manipuláltakét). Így azok bármekkora méretű és alakú kiterjedéssel rendelkezhetnek. Tehát sem

alakjukban, sem méretükben semmiféle logikus rendszert nem követnek.

Jó ha tudjuk, hogy e méréseket lengyel-pálcával végezve, nagyságrendekkel gyorsabban

végezhetjük el munkánkat, mintsem azt ingával végeznénk el.

VALÓS VAGY VALÓTLAN DOLGOKKAL

FOGLALKOZIK-E A RADIESZTÉZIA?

Joggal merülhet fel a fenti kérdés minden olyan emberben, ki egészséges kíváncsisággal fordul a

világ dolgai felé, hogy mi is az igazság a radiesztéziával kapcsolatban. A különféle médiákban

egyre-másra látni és hallani a különféle káros sugárzásokról (vízér, Hartmann, Curry, stb.), azok

egészségkárosító hatásáról, valamint az azok ellen való védekezés lehetséges eszközeiről. A

„tudomány” képviselői (kinek nem inge, ne vegye magára) pedig ezt mereven elutasítják mondván,

hogy: e káros sugárzásoknak nincs semmiféle tudományos alapja, sem magyarázata, ergo nem

léteznek! Vagy másképpen: e sugárzások nem léteznek, mert nem létezhetnek. Pont!

Nem ismerős egy kicsit ez a hozzáállás? Emlékezzünk csak Semmelweis Ignácra! Orvos létére

évekre kiközösítette az akkori tudatlan orvostársadalom, mivel olyan dolgokról (baktérium) mert

beszélni, mely az akkori technikai lehetőségek közepette nem volt látható. Mivel nem látható, így

nincs is! Ugye ismerős az okfejtés! Soha nem kértek tőle hivatalosan bocsánatot tudatlanságukért.

Vagy vegyük korunk ismert egyéniségét; Dr. Béres Józsefet! Azt hiszem nincs ember

Magyarországon ki ne ismerné kálváriáját. Évtizedekig tartó igen kemény harcába került, amíg

lehetővé vált számára a hivatalos megjelenés. Nem az elismerés, hanem csak a megjelenés

lehetősége. „Természetesen” külföldön mindenütt megkapta a megfelelő elismerést! Emlékszem

ügyeire, mivel annak idején a médiákban napi hír volt Béres József és termékei. Igen, ekkor még

nem volt doktor! Kénytelen volt ledoktorálni, hogy ellenfelei elfogadják vitapartnernek. Tette ezt

közel 60 évesen. A tudomány „egységességét” bizonyítván még talán megemlíthetném a candida

gomba körüli, immár több mint húsz éves vitát. Az orvostársadalom egyik fele elutasítja annak létét

is, másik fele pedig hivatalosan gyógyítja az első fél szerint nem létező betegséget(!).

Nem gondolnám azt, hogy ezek egyedi esetek lennének mivel nap, mint nap találkozhatunk az

ilyen, és ehhez hasonlókkal. De az érdekes az, hogy ez kiváltképpen Magyarországra igaz. Élénken

emlékszem még arra, hogy az ún. csontkovácsok tevékenysége mekkora „tudományos” ellenállásba

39

ütközött. Az orvostársadalom a médiákon keresztül szinte megfenyegetett mindenkit, ki a

csontkovácsokhoz fordult bajával mondván: aki a csontkovácsok tevékenységét igénybe veszi,

azokat nem fogadják a kórházak. Ugyanakkor ez idő tájt külföldön - és nem csak nyugaton -,

(Ausztriában, az akkor még Csehszlovákiában, Lengyelországban, stb.), tananyagként oktatták az

egyetemeken a csontkovácsok tudományát, Magyarországon pedig üldözték azt. És mindez, a XX.

század második felében történt!

Tudom, hogy e felsorolt tevékenységek egyike sem kapcsolatos közvetlenül a radiesztéziával, de e

témák történetéből már egészen jól megismerhető a „tudomány” hozzáállása a mindenkori általuk

nem (el)ismert témákhoz.

Az alábbiakban megpróbálnám e témát a káros sugárzások területén működő radiesztézia oldaláról

megközelíteni úgy, hogy az alábbi sorok kizárólagosan csak saját véleményem és tapasztalataim

által közvetített meggyőződésemet közvetítik.

Véleményem szerint a radiesztéziával kapcsolatos legnagyobb problémát az okozhatja, hogy -

tudomásom szerint10 - nem létezik olyan mérőműszer, mely nagy biztonsággal azonosítani, és

közvetlen módon hitelesen mérni tudná a káros föld-, és kozmikus sugárzásokat. Ezért e sugárzások

érzékelésének és mérésének a legérzékenyebb műszere, az ember (radiesztéza) saját teste. E

megállapításom után szinte azonnal hallom a „tudomány” képviselőinek felkiáltását: csupán az

emberi érzésekre nem lehet tényeket alapozni! Valóban nem lehet? Akkor hogyan is vagyunk a

szerelemmel? Mérhetők e ezen érzések? Nem! Adott esetben mégis feltesszük rá egész életünket!

Vagy talán nézzük meg, hogy hogyan is „működik” az „egyszerű” anyai szeretet! Útját tudja-e

valami állni? Ugye, hogy nem! Mérhető? Nem! Vagy mérhető-e pl. a fejfájás mértéke, vagy

egyáltalán; mérhető-e a fájdalom? Nem! Mégis elfogadjuk a fájdalom létezését! De esetleg

foglalkozhatnánk a hittel is! Mivel mérhető valakinek a hite? E gondolatsort folytatva az ellentábor

ezek után akár azt is kijelenthetné, hogy a vadászkutya semmiféleképpen nem alkalmas a vad

követésére, mivel szaglásának jellemzői nem mérhetők. Még jó, hogy a vadászkutya erről mit sem

tud és teszi a dolgát! Ha már a kutyáknál tartunk, talán nem lenne érdemtelen valamilyen módon

kideríteni (vagy megmérni) annak a tapasztalati ténynek a titkát sem, hogy vajon milyen módon

érzékelhetik e állatok gazdáik közeledését otthonuk felé. Köztudott, hogy szinte percekkel gazdáik

megérkezése előtt már jelzik azok közeledését.

Mivel műszeresen nem mérhetők (a jelenlegi műszerekkel), így az ellentábor szerint nem is

léteznek az egészséget károsító föld- és kozmikus eredetű sugárzások. Pedig megtapasztalás

céljából mindössze csak az utcára kellene ezen embereknek kimenniük, ha süt a nyári nap! Azonnal

megtapasztalnák, hogy létezik-e az egészségre káros kozmikus sugárzás vagy sem! Tudom, tudom,

ez egy „olcsó” poén volt, de meg kell jegyezni, hogy hatásos és vitathatatlan. Viszont azt is érdemes

figyelembe vennünk, hogy e csillagnak (Nap) a hatása sem egyformán hat mindenkire. Van, aki pár

percnél több időt nem képes eltölteni a tűző napon, viszont elég sokan vannak olyanok, kik szinte

szerelmesei a napsütésnek és képesek hosszú órákat is eltölteni tűző napsütésben úgy, hogy

láthatóan semmiféle egészségkárosodás sem éri őket. A példán okulva ne általánosítsunk tehát a

tudományra hivatkozva, mert az ember - mint már említettem - nagyon érzékeny műszer, és úgy

gondolom, hogy ebből tizenkettő nem egy tucat! De beszélhetnénk esetleg a hold sugárzásáról is,

melynek káros sugárzása az erre érzékeny embereknél ugyancsak elég kellemetlen tüneteket

okozhat.

Továbbá feltehetően a műszeresen nem megoldott mérések lekövethetetlen volta miatt valóban

nagyon sok ál-radiesztéza bukkant fel, és „mért be” lakásokat. Nem látom annak az okát, hogy

miért kell ezen kiváltképpen felháborodni. Ilyen időket élünk! Az adó és a kereseti viszonyok

aránytalansága miatt mindenki (nem csak a radiesztéza) megpróbál ügyeskedni. Tessék referenciát

kérni! Az erőszakot elkövető nőgyógyászon, a sikkasztó ügyvéden, a pénzéhes sebészen (ki pénzért

árulja a kórházi ágyakat), miért nem háborodnak fel ugyanezen emberek? Ezek esetében miért nem

10 Legalábbis az anyag írásakor a Szabadalmi Hivatalban még nem volt ilyen, illetve erre utaló bejegyzés.

40

általánosítanak? Miért van az, hogy ha pl. valaki eljár magánrendelésre egy bőrgyógyászhoz (de

írhatnék belgyógyászt is), és miután már vagy a 20. alkalom is úgy múlt el, hogy semmiféle javulás

nincs, egyszerűen nem megy többet, viszont természetesnek veszi azt, hogy kifizesse mind a 20

vizitet, holott egyáltalán nem gyógyult meg? Vagy ez már miután végzett orvosról - tehát

tudományos ismeretekkel rendelkező személyről - van szó, nem tartozik a szélhámosság

kategóriájába? Miben különbözik ez az ál-radiesztéza által végzett „munkától”? Mindkettő a

pénzünket csalta ki, csak az egyik rendelkezett a tevékenységét tudományosan elfogadó, legalizáló

dokumentummal. Viszont itt többet is fizettünk!

Végeredményben a megoldást a fentebb már megemlített referencia beszerzése adhatja: ebben az

esetben ugyanis már több ember megélt tapasztalataira támaszkodhatunk. Ne feledjük, hogy a

pontos mérés képessége nem a végzett tanfolyamok számán, sem a radiesztéza több évtizedes

„tapasztalatán” múlik! Tehát ha valaki arra hivatkozik, hogy több évtizedes tapasztalattal

rendelkezik, önmagában ez a kinyilatkoztatás nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető rendelkezik

a káros sugárzások hiteles mérési képességével. Mindössze annyit jelent, hogy több évtizedes

tapasztalata és működése folytán, az átlagnál több referenciát szolgáltathat. Használjuk ki e

lehetőséget! Annál is inkább, mivel volt már szerencsénk ilyen több évtizedes tapasztalatra, végzett

tanfolyamaira, és nem utolsósorban doktori címére hivatkozó önjelölt radiesztéza „művével”

találkoznunk, ki tudatlansága folytán éppen a legrosszabb helyekre fektette pácienseit. Miután

páciensei pár nap elteltével állapotuk rosszabbodására panaszkodtak, Ő türelemre intette őket

mondván: „A jót is meg kell szokni!” Ez természetesen nem így van! Ha pl. valakinek az ágya

kikerül a káros sugárzási környezetből és az illető érzékenyen reagál e sugárzásokra, azt azonnal

(már az első éjszaka) jó és pihentető alvás követi. Következésképp a jól működő radiesztéza

munkája azonnal élvezhető gyümölcsöt szolgáltat!

Emellett meggyőződésem, hogy nem minden rosszul mérő radiesztéza szélhámos! Tapasztalataim

szerint nagyon sok olyan önjelölt radiesztéza működik, ki mélyen hiszi azt, hogy Ő jól és

tévedhetetlenül mér, holott valójában messze nincs birtokában a mérés alapvető technikájának sem.

Tehát működése alapvetően nem a szélhámosságra, hanem saját tudatlanságára alapul. Tudom,

hogy ez kevésbé érdekli azt, ki félre lett vezetve, de ha csupán csak erkölcsi alapon nézzük a dolgot,

akkor ez a radiesztéza összehasonlíthatatlanul erkölcsösebb, mint pl. a kórházi ágyat külön pénzért

áruló orvos. Viszont az orvos működését érdekes módon a legtöbb ember természetesnek - tehát

jogos mellékjövedelemnek - könyveli el.

E radiesztézák alapvető tudatlanságát látszik bizonyítani az a tény is, hogy nagyon szívesen

vállalnak olyan hivatalosnak kikiáltott teszteket, ahol esélyük sem lehet arra, hogy pozitív

eredményt mutassanak fel. Példának okáért álljon itt egy jól dokumentált és bármikor

leellenőrizhető teszt ismertetése:

Adva van egy jelentős nagyságú terület, melyen egy vízzel megtöltött hosszú gumicsövet vezetgetnek

különböző irányokban. A nyomvonalban vannak 180 fokos fordulatok is. A lefektetett gumicsövet

lefedik egy egyenletes deszkaréteggel. A feladat az, hogy a kísérletre jelentkező radiesztéza mérje ki,

azaz határozza meg a ledeszkázott gumicső nyomvonalát, mint vízeret.

Aki ért a radiesztézia e részéhez azonnal látja, hogy itt mindössze csak véletlen találatról lehet szó.

Ugyanis a vízzel megtöltött (vagy nem) gumicső minden lehet, de vízér NEM! Tehát nem is

bocsáthat ki a vízérnek megfelelő sugárzást. Továbbá, a lefektetett gumicső alatt, viszont valóban

ott lehettek a valódi vízerek, amelyek igen csak befolyásolhatják a mérést, viszont erről a kísérlet

vezetője mit sem tud. Mivel már több helyen is leírtam, hogy mi is valójában a vízér, és hogyan

kelti jellegzetes, az egészségre igen káros sugárzását, így ettől most eltekintenék. Az előbb

ismertetett kísérletben az igazi probléma az volt, hogy sem az önjelölt radiesztéza, sem a kísérlet

vezetője nem ismerte fel, hogy e mesterségesen manipulált környezetben csak negatív „eredmény”

születhet, mivel a kísérletből éppen a vízér hiányzik. Pont olyan, mintha azt kívánnák egy

focicsapattól, hogy labda nélkül játszanak, s mi több; nyerjék is meg a meccset.

41

A tárgyalt sugárzások léte és egészségre káros hatása már több ezer éves tapasztalatokon nyugszik.

Az ellentábor azonnal felkiált: Mi az, hogy tapasztalatokon, és melyek azok a tapasztalatok? Ha már

egyszer kérdezik az embert, akkor illik válaszolni.

Szerintem minden tudomány és szakma elsősorban saját tapasztalataira épül. Mint pl. az

orvostudomány is a sámánok és a népi gyógymódok alapjain nyugszik. De ugyanígy ősi

tapasztalatokon nyugszik a csillagászat és a fizika is. Emlékezzünk csak a newtoni almára!

Aránylag maradandó nyomot hagyott, és nem csak Newton fejé(be)n!

Már az ókori falfestményeken- fametszeteken is feltűntek a vesszős emberek. Tehát már akkor is

tudtak a korabeli radiesztéták a különféle sugárzások létezéséről!

Az egyszerű emberek megfigyelték, hogy:

- Ha barackfát ültetnek vízér fölé, az sohasem fog teremni;

- Ha méheket telepítenek vízér fölé, akkor a megszokottnál kb. 40%-kal több hozamra

számíthatnak;

- Megfigyelték, hogy a villám sohasem csap olyan fába, vagy épületbe, amin gólya fészkel (a

gólya kerüli a vízeres helyeket), legyen az akármilyen magányos is. Ugyanis a villám minden

esetben csak a vízerek keresztezési pontjába csap le.

„Amikor felépül a házad, először a kutyát engedd be, és ahol a kutya elfekszik, oda bizton rakhatod

az ágyad. Nyugodt pihenésed lesz ott! De ellenben ahol a macska ver tanyát, nagy ívben kerüld el e

helyet”.

De voltak élményei tudósainknak is:

„Napjainkban” - az 1932-es évben -, dr. Henrich, elismert német fizikus bejelentette, hogy sikerült

bemérnie a vízerek sugárzását. Ugyanő volt (1978), aki egérkísérletekkel (kontrollcsoportot

használva) egyértelműen bizonyította a vízerek sugárzásának egészségre káros hatását.

Dobler Pál heilbronni professzor 1934-ben külön közleményben jelentette be, hogy sikerült

lefényképeznie a vízerek sugárzását. Ugyanebben az évben Beichl ezredesnek is sikerült egy

másfajta technikával fényképfelvételt készítenie erről.

1948-ban dr. Hernádi Gyula egy orvosi kongresszuson bejelentette, hogy saját magán végzett

kísérletei eredményeként megállapítható, hogy a vízerek az egészségre igen káros sugárzást

bocsátanak ki. Nála a káros hatások kb. hat hét múltával jelentkeztek, majd semleges zónába

átfeküdve kb. egy hónap múltával szűntek meg. Tehát még visszafordítható volt károsodása.

Dr. Cody francia orvos tízezer(!) rákban elhunyt páciens otthoni fekhelyén végzett vizsgálatot, és

megállapította, hogy az elhunytak csaknem 100%-a vízér sugárzásában feküdt.

Napjainkban Ausztriában, dr. Hochenegg, dr. Nothnagel és dr. Sauerbruch egy klinika sebészei,

előírják az operált betegeknek, hogy ágyukat sugárzásmentes helyre helyezzék, különben nem

számíthatnak a megfelelő gyógyulásra.

Számomra úgy tűnik, hogy a fenti emberek nem egyszerű hétköznapi radiesztézák voltak, így

tudományos hozzáértésüket nem lehet és nem is szabad figyelmen kívül hagyni! De

végeredményben nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek Georg Otto: Földsugárzás és egészség című

munkáját, melyben többször tíz, igen jól dokumentált, a káros sugárzásokkal kapcsolatos valódi eset

leírása található meg.

A „tudomány” képviselői viszont nem elégszenek meg a fenti tényekkel, sem pedig azzal, hogy Dr.

Ernst Hartmann és Manfred Curry az 1950-es években (ismét) felfedezték és méréseikkel

bizonyították a róluk elnevezett hálók létét, és azok káros sugárzásait, nekik ennél komolyabb

bizonyítékokra van szükségük. Ők ezt úgy gondolják, hogy „... csak azokat a történéseket és

eredményeket lehet tényként felfogni, melyre tudományos magyarázat van, és kísérleti úton

számtalan esetben reprodukálható...” Nem tudom, hogy vajon „tudósaink” észrevették-e, hogy e

42

meghatározás szerint tudománytalanná nyilvánították, pl. magát az evolúciót is! Ha még

emlékeznek rá: „... kísérleti úton számtalan esetben reprodukálható...” Szerintem az evolúcióra nem

igazán ez a jellemző!

Állandó jelleggel bizonyítékokat követelnek, de számukra igazából nincs is elfogadható bizonyíték.

Különféle „beszélgetéseket” kezdeményeznek és saját maguk által gyártott teszteket szeretnének

végrehajtatni, de egyre kevesebb erre a jelentkező. Ekkor (mint egy végső igazságot) kihirdetik,

hogy: lám csak XY nem mert idejönni és kiállni az igaza mellett. Pedig egyáltalán nem erről van

szó! A megfelelő mérőműszer hiányában ebben a témában nem is lehet számukra (de más számára

sem) igazi bizonyítékot produkálni. Mivel az ezzel kapcsolatos valós kórtörténeteket sem fogadják

el bizonyítékként, előáll a patthelyzet.

Pl. az egyik kereskedelmi TV-ben nem is olyan régen (2003 tavaszán) elhatározták, hogy

létrehoznak egy olyan műsort, melyben megpróbálnak ezeknek a tudományosan nem bizonyítható

dolgoknak utána járni. Már a műsorvezető kiválasztása is „beszédes” volt, mivel erre a célra egy

köztudottan materialista gondolkodású személyt választottak, ki eleve elutasítja e témák létezését. A

radiesztéziával foglalkozó rész felvétele előtt - gondolom cikkeim és közismert tevékenységeim

hatására - megkerestek, és felkértek a műsorban való részvételre. Természetesen nem kívántam

részt venni a jelzett műsorban, mivel megfelelő mérőműszer hiányában felesleges szócséplésnek

tartottam e felvételt: én mondom a magamét (amennyire ezt lehetővé teszik), a másik oldal is

mondja a magáét. Mindössze szavak, szavak, és szavak. Viszont felajánlottam a főszerkesztőnek,

hogy tegyünk egy próbát: semlegesítem lakásában a káros sugárzásokat, és minden szokásos

további kezelést is megkap. Tehát felkínáltam neki a megtapasztalás lehetőségét. A felajánlott

lehetőséget elutasította. A sugárzott műsorban az természetesen elhangzott, hogy én nem kívántam

a műsorban részt venni, de az már nem, hogy a főszerkesztő visszautasította ajánlatomat.

Személy szerint úgy gondolom, hogy minden esetben a vádlónak kellene bizonyítania. Tehát nem a

radiesztétákon, hanem az ellentáboron van a bizonyítás sora. Bizonyítsák be, hogy nem létezik sem

a Hartmann, sem a Curry háló, s a vízér fölött pedig kellemes és egészséges tartózkodni! Különben

is vegye már észre valaki, hogy ha lenne megfelelő mérőműszer, akkor nem lenne szükség

radiesztétákra, és abszolúte nem lenne min vitatkozni!

A különféle (egyéb) tesztekben szerintem nagy gondot okozhat még az is, hogy a tesztek során

megfeledkeznek a legfontosabbról, az emberről. Azaz tucatként kezelik a kísérletben résztvevőket.

Holott mindenki tudja, hogy messze nem vagyunk egyformák. Sőt egyéni érzékenységünk sem

egyforma. Így egyikünkre jobban, másikunkra kevésbé hatnak a külvilág ingerei. Pont úgy, mint pl.

a dohányzók között is vannak olyanok, kiket 90 éves korukban a májuk visz el, pedig életükben

napi 50 cigarettát szívtak el, míg mások akár már 40 éves korukban tüdőrákban fejezik be életüket,

holott „csak” napi 10-15 db. cigarettát szívtak el.

Az ilyen jellegű sablonosításkor mindig az alábbi vicc jut az eszembe:

Egy utcai borotválkozó-fülkét szeretne szabadalmaztatni feltalálója.

- Hogyan is működik? - kérdi a hivatal vezetője.

- A perselybe be kell dobni egy 100-ast, majd bele kell hajtani az arcát ebbe a burába, és 10

másodperc alatt megborotválja. - hadarja a feltaláló.

- De hát mindenkinek más, és más fejformája van! - háborodik fel a hivatal vezetője.

- Igen, igen! De csak eleinte... - válaszolja szórakozottan a feltaláló.